2011. június 20. hétfő

Adam

Adam (filmajánló)

“A kedvenc gyerekkönyvem egy kis hercegről szól, aki egy távoli csillagról érkezett a Földre. Találkozik egy pilótával, akinek a gépe lezuhant a sivatagban. A kis herceg mindenfélét tanít neki, de főleg a szeretetről. Apám mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a kis herceg. De miután megismertem Adamet, rájöttem, végig a pilóta voltam…” – mondja Beth a film kezdetén, és azt hiszem, nem is érthetnék jobban egyet vele. Én is régóta rajongok Antoine de Saint-Exupéry regényéért, és valahogy mindig a címszereplővel azonosultam, most viszont rá kellett jönnöm, hogy sem én, sem senki más a világon nem lehet igazán a kis herceg, csak ő. Mikor azonban elsötétült a képernyő, és elkezdett lefelé gördülni a stáblista, egyszerre tört rám a felismerés: ezalatt a 100 perc alatt én is Adam –mé váltam egy kicsit, és ezáltal talán még „A kis herceg” is új megvilágításba került számomra.
Max Mayer 2009 –es alkotása az Asperger szindrómában szenvedő Adam –ről szól, aki közel a harminchoz, édesapja halála után teljesen egyedül marad, ráadásul a munkahelyét is elveszti. Mivel betegségéből kifolyólag nehezen érti meg magát a többi emberrel, szociális készsége egészen visszamaradott, nincsenek barátai, leszámítva Harlan –t, apja volt munkatársát. Minden megváltozni látszik azonban, mikor Beth személyében új lakó költözik a lépcsőházba, és felkelti a fiú érdeklődését, még ha ezt nem is tudja igazán megfogalmazni, vagy hová tenni…
Anélkül, hogy belemennék a történet részleteibe, muszáj leszögeznem, hogy nem egy szokásos lovestory –ról van szó „egy kis csavarral”, amit a betegség sejtetne, sőt, bártan kijelenthetem, hogy egészen egyedi ötleteket vonultat fel az alkotás, nem a megszokott kliséket járja körbe. Ha mindenképpen kéne támpontokat adnom, valahol a Forrest Gump és az 500 nap nyár fura hibridjének írnám le, és bár mindkét a film remek, a maga műfajában, az „Adam” egyszerűen… huhh, hidegrázósan, csontig hatolóan magával ragadó, úgy szomorú, hogy közben nem kínos, nem akar tanítani – annak ellenére, hogy mégis sikerül neki. Egy felesleges jelenetet vagy üresjáratot sem tartalmaz, a párbeszédek jól megírtak, ráadásul remek színészek adják elő őket. A Narancsvidék gondoskodó Sandy –jét, a többszörös díjnyertes Peter Gallagher –t még mindig furcsa negatív szerepben látni, pedig nem ez neki az első, de itt is kiválóan hozta a rá osztott karaktert, nem is beszélve a címszerepet alakító Hugh Dancy –ről, vagy a két alkalommal is Golden Globe –ra jelölt Rose Byrne –ról, aki Beth –t játssza.
Az alkotást a Sundance Film Fesztiválon jutalmazták díjjal, illetve begyűjtött még pár jelölést, de a nagyobb elismerések, mint az Oscar, elkerülték, aminek okaként talán azt tudom felhozni, hogy sem rasszizmus (vagy egyéb faji megkülönböztetés), sem homoerotikus szál, vagy jelent sincs benne, ráadásul Sandra Bullock sem villogtatja egyetlen arcát. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy semmiképpen sem érdemes kihagyni, hiszen annyira őszinte és kedves, megrázó, ugyanakkor gyönyörű… annyira más, mint amiket legtöbbször látunk.

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.