2011. július 24. vasárnap

Filmek: Forráskód

Forráskód (2011.)

Bár az akciófilmek közel sem tartoznak a kedvenceim közé, Duncan Jones futurisztikus elemekkel átszőtt tudományos-fantasztikus mozijával, amit ráadásul igazán látványos, pörgős jelenetekkel spékelt meg, mégis kivételt tettem, leginkább a főszereplő, Jake Gyllenhaal eddigi szimpatikus pályafutása miatt (Donnie Darko, Túl a barátságon, Zodiákus).
Az alap sztori, elég nyakatekert, és ahogy halad előre a történet, csak egyre bonyolultabbá válik – nem is mennék bele a részletesebb elemzésébe, nekem kicsit soknak bizonyult, ráadásul egy esős-álmosító szombat délutánon néztem, szóval lehet, hogy csak ennek tudható be az értetlenkedésem. Röviden és tömören, hősünk, Colter Stevens kapitány Afganisztánban szolgált katonaként, de két hónapja életét vesztette, bár ennek ő maga sincs egészen tudatában, most pedig egy szigorúan titkos kormányprogram, a Forráskód első és egyetlen alanya, mely segítségével egy egész Amerikát veszélyeztető nukleáris merényletet szeretnének megakadályozni, mely egy vonaton történő robbantással indult. Colter –nek nyolc perce van, hogy megtalálja a bombát és a merénylőt is, a helyzetet pedig külön bonyolítja, hogy ezt mind nem a saját testében kénytelen véghezvinni, hanem a csinos és mit sem sejtő Christina ártalmatlan barátja, az egyetemi tanárként dolgozó Sean –éban. Ha nem sikerül neki, a nyolc perc elölről kezdődik, és ahogy próbálja megmenteni az utasokat, kétségbeesetten igyekszik rájönni arra is, hogy mi történt vele…
Megmondom őszintén, a filmet körülvevő hype –ból kiindulva kicsit többet vártam, mégsem álltam fel teljesen csalódottan a végén, hiszen Jake ezúttal sem okozott csalódást, illetve a két női szereplő, Michelle Monaghan és Vera Farmiga is egészen szimpatikusan bizonyultak. Sajnos azonban ők hárman együttesen sem tudták kompenzálni a „főnököt” alakító Jeffrey Wright –ot, akitől végig a hideg futkosott a hátamon, annyira taszítóra és idegesítőre sikerült a figurája, és nem azért, mert negatív karakter volt.
Mindent egybevetve, ha eltekintünk attól, hogy a műfaj nem az én világom, a vonatrobbanás egyes jelenetei pedig igencsak „ZS” –kategóriásra sikerültek, végig sikerült fenntartaniuk a néző érdeklődését, a film egésze pedig tényleg csak annyira lassan bontakozik ki, ami még élvezhető. Természetesen nem is lenne hollywood –i akciófilm happy end és romantikus csókjelenet nélkül a végén, mikor is a csinos naiva és a sármos hős egymásra találnak, de ezt igazán nem lehet negatívumnak felróni… 10/6 –ot nyugodt szívvel tudok adni a mozira, sőt, ha nem lettek volna magasak az elvárásaim, lehet, hogy még egy hetest is megkockáztatok.

Írta: Ősz Dániel

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.