2012. március 8. csütörtök

Közösségi (Pók)háló

Ma, a Facebook jelenlegi egyeduralma ellenére is rengeteg más platformon fejezhetjük ki magunkat – vicces sztorijainkat képregény formájában feltölthetjük 9gag-re, 140 karakterbe fogalmazva megoszthatjuk véleményünket bármilyen témában Twitter –en, vagy a nem a valódi ismerőseinkre alapozó, sokkal inkább egy hasonló érdeklődésű, szűkebb körnek szánt megnyilvánulásainkat közzétehetjük Tumblr –ön, és akkor még nem is beszéltünk az ennél valamivel kommerszebb blogolásról, stb. De vajon erre tulajdonképpen miért is van szükségünk, vagy van-e egyáltalán? Sokan panaszkodnak, mikor valaki szó szerint veszi a Facebook inkább költőinek szánt „Mi jár a fejedben?” kérdését, vagy háborognak, hogy nem akarnak a Való Világról vagy az X Faktorról olvasni, de vajon mennyivel érdekesebb az, amit ők osztanak meg, vagy mennyire lenne nehéz belátni, hogy az ilyen jellegű kiírások sem kevésbé szólnak mindenki kedvenc trash reality -jéről, mint a „Hajrá Seherezádé!”? Nos, mivel sem szociológus sem pszichológus nem vagyok, viszont annak a generációnak vagyok a tagja, akik ebbe a közösségi háló-dzsungelbe nem hogy beleszülettek, de kialakulni is látták, igyekszem a saját tapasztalataimra hagyatkozva választ találni a kérdéseimre…

Mint az élet sok más területén, itt is sokkal egyszerűbb és felesleges bosszankodástól megkímélt dolgunk lehetne, ha a helyén tudnánk kezelni a dolgokat. A Facebook például lehetőséget ad arra, hogy anélkül, hogy valakit törölnénk az ismerőseink közül, és ezzel esetleg megsértenénk, egyszerűen leiratkozhassunk az állapotfrissítéseiről, ha idegesítőnek/feleslegesnek találjuk őket. Azt is beállíthatjuk, hogy a mi posztjainkat kik láthassák, illetve számos biztonsági szolgáltatás segít az adatvédelemben. Persze sokszor mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei, hiszen az úgy nevezett „oversharing” jelenség egyre elterjedtebb hazánkban is, azaz a fiatalok (és ezt most nem ítélkezésből mondom, rám is igaz) szívesen osztják meg ismerőseikkel, hogy kivel, mikor és hol találkoznak, ami a külön erre kifejlesztett alkalmazások segítségével még egyszerűbb. Ez persze amellett, hogy „menő” a Gossip Girl –ön szocializálódottak körében (nálam jobban ezt talán senki nem tudja), szintén okozhat később némi bosszúságot, főleg ha valakinek a szülei is regisztrálva vannak. Szóval, néha jobb elkerülni egy „Nem tanulnod kellene?!” vagy egy „Már megint más lányokkal találkozgatsz?!” parát anyukánkkal vagy épp a barátnőnkkel, még ha ennek az is az ára, hogy az ismerőseink nem tudják meg, hogy már az előtt voltunk az újonnan nyílt Coffee Social –ban, hogy menő lett volna, vagy hogy a héten másodszor tértünk be a Starbucks –ba. Nehéz továbbá megtalálni az egészséges egyensúlyt aközött, hogy valaki például egy örömteli történésről, vagy sikerről számoljon be (mint például egy nyelvvizsga), vagy feltöltsön egy fotót saját magáról, amint a postán, a sorára várva unatkozik.

A rengeteg közösségi oldal azonban nyilván nem ok nélkül ilyen népszerű. A veszélyeik mellett rengeteg hasznos tulajdonságuk is van, gondoljunk csak arra, ha meg akarunk találni egy régi osztálytársat, vagy kapcsolatba szeretnénk maradni egy külföldre költözött barátunkkal. A folyamatosan frissülő funkciókkal teljesen személyre szabhatjuk, tetszésünk szerint alakíthatjuk ki a profilunk kinézetét, ám sosem árt arra gondolni, hogy egy ismeretlen milyen képet kaphat ezek által rólunk. Az is megfontolandó, hogy például tíz év múlva, ha komoly pozícióba kerülünk, a főnökünk (vagy az erre a célra alkalmazott beosztottai) a timeline segítségével milyen dolgokat találhatnak rólunk, legyen szó akár egy akkor még poénosnak tűnő képről, vagy egy részegen kiírt, sértő vagy csak szimplán meggondolatlan megnyilvánulásunkról. Szóval, tudatosan kéne próbálunk facebookozni, „csiripelni”, vagy a Foursquare segítségével belőni a térképen, hogy épp merre vagyunk, ezekkel ugyanis akaratlanul is aduászokat adhatunk az adatvadászok, vagy gyakorlatilag bárki más kezébe is. Azt se felejtsük el, hogy a chat még mindig nem olyan jó, mint egy délután a barátokkal, és az, hogy két napra visszamenőleg elolvassuk a posztokat a Texts From Last Night –on, az nem ér fel a Zabhegyezővel. Könnyű „függőséget” kialakítani ezekkel az oldalakkal, ám ez egy idő után közel sem olyan vicces, mint az elsőre tűnik, úgyhogy mindenki igyekezzen elkerülni, hogy beleragadjon ebbe a közösségi pókhálóba.

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.