Egy szállítmány a Keletiből Ukrajnába

Február végén egy sokak által jósolt, de sem várt esemény indult el Oroszország és Ukrajna közt. Ennek hozományaként Magyarország közvetlenül megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor menekülők ezrei, egy szatyorral a kezükben érkeznek ide. Egy plüss a gyerek kezében, anyuka a pulcsijában szállítja a családi kedvencet. Nem mindenkinek ajánlott ezt látnia – megélni pedig reméljük, hogy sose kell.

De magánemberként gyorsan kiértem a Keletibe. Körbenéztem. Láttam-éltem már pár dolgot, de ezt először fel kellett fogni. Aztán elindult bennem valami és máris ráálltam a netes információkra. Nem tartott sokáig, egymásra írtunk a Keleti PU segítő csoportjának eredeti létrehozójával. Ő volt a gyorsabb, létrehozta a csoportot és lettünk ketten. Majd csatlakozott még egy anyuka. Valahogy így indult a sztori.
Egyszer már értekeztem (igaz, csak a FB-on, IDE kattintva olvasható) arról, hogy milyen volt megélni. Arról az oldalról, amikor koordinálni kellett (legalábbis megpróbálja az ember ezt legjobb tudása és akarata szerint végezni). Hirtelen újabb (sokszor) 100+embert ismertél meg, akik kérdeztek, felajánlottak, jöttek segíteni – csupán mindenkit és mindent az aktuális pillanatban a legjobb helyre próbáltál navigálni. Mellettük a rend éber őreit, a katasztrófavédelmiseket, Máv dolgozókat, orvosokat ismer meg az ember – itt ilyenkor mindenki egyenlő, partner, csak jó megoldás szülessen, tökéletes úgyse lehet. De ez tűzoltás volt akkoriban. Nem lehetett igazán hosszabb távra előretervezni. Persze, tudat alatt nem is akart senki, főleg, hogy mindenki abban reménykedett, hogy 1-2 hét és vége.

Aztán nem csak segítőket, hanem menekülőket is megismersz. Nem csak azt a pillanatot látod meg, amint megérkeznek, elcsigázottan, rémülten, elhagyatottan. Elsőre sokszorta az éhség és szomjúság “győzött”, hogy a Keleti Pályaudvaron elfogadtak valamit. Leszállt a vonatról 2 anyuka, 4 gyerek és hajnal cirka 1 óra – az aktuális 600+ menekülők egy kis csoportja.. 2 mini bőrönd, 1-1 plüss mindenkinél. 2-3 perc eltelt, mire egy mesefigurás, szívószálast elfogad egy gyerkőc, majd a többi is – anyukák is végre mernek szendvicset fogni. Ezek az emberek ott és akkor nem tudták, nem voltak arra berendezkedve, hogy nekik adományokra van szükségük, hogy további életük legyen. Csupán az életüket, a szeretteiket mentették – és hagyták hátra a család férfi tagjait. Indultak valahová, ami még közel van a hazájukhoz, de már messze a háborútól. Ha szerencsések, akkor külföldön élő rokonhoz, ismerőshöz…a kevésbé szerencsések pedig 1-1 országban próbálják meghúzni magukat. Önkéntes-civilek által felajánlott szobákban, civil szervezetek által működtetett helyeken, állami szállásokon.
Aztán elindul a folyamat. Ami nem könnyű, hiszen nem beszélnek magyarul. Ezt követi az első pár nap, amíg kicsit megnyugszanak, hogy itt béke van. Ez idő alatt rengetegszer van, hogy élelmet is alig fogadnak el, hiszen már azon próbálkoznak, hogy miként legyen munkájuk, valami saját fedél a fejük felett – és majd ők vesznek maguknak. Próbálnak egy egyfajta tartást megtartani önmagukban. Aztán szerencsére enyhülnek a menekülés okozta negatívumok, tudatosul bennük, hogy jót akarnak körülöttük, és kis-nagy családokká válnak a befogadókkal – akár pár napról, vagy most már hónapról is legyen szó.
Egyik-másik eredeti életéről is mesél. Hogy milyen volt az élete és most egyelőre csak biztonságba akar kerülni és kivárni a háború végét. Azonnal munkát is vállalnának. Szerencsére rengeteg cég próbál segíteni nekik ebben.

Nos, a rengeteg ilyen esemény közepette a kis koordinátori csapat tovább bővült. A belsős mag 6 fő lett, (jelen sorok írója pedig női elnyomásba került közöttük). Napi szintű lett, hogy reggel 6-8 között napi fő posztot generált valaki (“mennyi szendvics kell?”), majd a másik délelőtt kirohant, egyeztetett, segített ahol tudott, folyamatokat vitt előre. Délután mindig többen tudtunk ott lenni, az duracell nyuszi is megérkezett, hogy egészen estig/éjjelig ott maradjon. Cirka 1 hónappal a háború kitörése után létrejött a BOK. Ekkor az eredeti Keleti PU segítők leültek és átgondolták, hogy miben tudnának a legjobban segíteni (akit érdekel, az ITT olvashat róla pár sort). Nos, itt értünk el a címben említett dologig.

Persze, az olyan egyszerű és mi bajunk is lehetne….Egy szállítmány a Keletiből Ukrajnába. De nem simán a határ mellé. Mi ott akartunk segíteni, ahol nagyon kevesen tudnak csak.
De mivel adott volt a lelkiismeretünk, az egyre több ottani kontakt, (ez még kellett nekünk egy 160 fős tranzit szálláshely mellett…) így belevágtunk. Generáltunk egy kiírást (elvégre 5500+ ember állt a hátunk mögött), amiben felsoroltunk minden olyat, amit odakint nem vehetsz le a polcról – de kell, hogy ne halj éhen, hogy láss a pincében, ahol épp (túl)élsz. Mert a bolt (már ha még megvan), ziher, hogy üres. Nos, a listán szereplő dolgokra özönlöttek a felajánlások. Volt kerek 5 napunk. Iszonyat pörgés vette kezdetét. Amikor a napi 12 órázó vendéglátós a város másik feléből cipeli a konzervet. Vagy a több gyereket nevelő, nem túl sokból élő családanya is küld egy tucat konzervet. Sorolhatnám még…a lényeg: emberségből jeles.
Ez alatt az idő alatt sikerült 400 kilónyi dolgot összedobnia a civileknek.

A háttérben pedig leszervezni, hogy az adomány ki is juthasson az országból. Ebben a Kelet-Európai Misszió volt a partnerünk (akik nem mellékesen kiegészítették az adományt, így púposan rakva ért oda a célterületre). A logisztikai részt pedig Eisenkrammer Károly által felajánlott kisbusszal oldottuk meg. A sofőr is egy civil segítő, Büki Attila volt – egészen a magyar határig, majd a túloldalon még pár kilométerig, ahol is az ukrán ismerősök átvették a szállítmányt és elvitték Kijev környékére.

Hogy miért is írtam le mindezt? Azért, hogy tudjátok, hogy a jóság, a szeretet, az emberség, a cselekedni akarás működik. Ebben a főszereplők TI vagytok, akik összedobtátok önzetlenül a rakományt. Mi, akik koordináljuk, terepen csináljuk, csupán apró fogaskerekek vagyunk abban a motorban, amiben az üzemanyagot ti szolgáltatjátok. Ti, akik minden bármelyik nap odaálltak 1-2-akármennyi órában tolmácsolni-önkénteskedni a Keletiben. Vagy hoztatok 5 szendvicset és 5 dörmit. Nélkületek mindez, amit itt olvashattatok nem működött volna. Nektek kell megköszönnünk minden jót, amivel segíteni lehet a bajbajutottakon. Reméljük, hogy egyszer békeidőben leülhetünk egy nagy kerti partyn és ezeken a dolgokon múlt időben mélázunk. Addig is, ha még mindig van kedvetek, akkor tartsatok velünk, hogy még többször is megismétlődjön az “Egy szállítmány a Keletiből Ukrajnába” projekt.

Amint láthattátok, az egykori Keleti PU segítői átalakultak Free Civils csapattá (igen,tudjuk a nyelvi hibát, majd javítjuk egyszer – nem prioritás 🙂 ), akinek van kedve, az ITT tud csatlakozni.

Oszd meg Te is a barátaidnak, hogy senki se maradjon le róla!

A képek magántulajdont képeznek. Szöveg: GG.

Gálosi Gergely