Az olasz Alpokban – Passo di Giau

Kerékpárral az olasz Alpokban – Passo di Giau

Idén tavasszal épp a Giro d Italiát néztem a TV-ben amikor jött az ötlet, hogy ezekhez a hegyekhez egyszer el kéne menni. Persze ez már 1999 és 2005 között az Armstrongos időkben is felmerült bennem, amikor a Tour de France közvetítések mellől ki se lehetett robbantani a TV elől. De a végső lökést mégiscsak 2011 adta, azon belül is az egyik legkeményebb hegy: a Monte Zoncolan. Egyszerűen a táj szépsége amit ezek az emelkedők adnak nem foghatók semmihez.
Egyébként se terveztem tengerparti nyaralást, gondoltam kiruccanok olaszországba pár napot bringázni. Persze nem a legdurvább emelkedőkkel akartam kezdeni, mert az edzettségem nem volt valami jó (azt is mondhatnám, hogy a nullához volt közelebb), ezért bemelegítésnek néztem egy nem túl hosszú és nem túl meredek „dombot”.
Ennek a neve a Sella Carnizza, ami észak-kelet Olaszországban található a szlovén határ közelében. Maga az emelkedő alig 10km-es, meredeksége átlagosan 5%, a legmeredekebb rész is csak 10%-os, a csúcsmagasság pedig alig magasabb mint a Kékestető, mindössze 1085 méter. Persze a másik irányból jóval keményebb lett volna, ott a 6,1 km távolságra jutott volna 710 méter szintkülönbség, ami 11,8%-os átlag emelkedés. Túl sok panoráma nem volt út közben, szinte végig a mellettünk lévő hegyet lehetett látni. Viszont bemelegítésnek kitűnő volt.
Másnap Cortina d Ampezzo felé vettem az irányt.
Ezen a környéken volt bőven választék, de az én kiszemelt hegyem a Passo di Giau volt.
A kempingtől közel 18km a hágó, ami már 2000m feletti, egészen pontosan 2236 méter. Az idő induláskor jó volt, Cortinában 18 fok és ugyan felhők voltak de nem esett. Már az elején a városból kiérve megmutatta a hegy, hogy ez bizony nem lesz gyerekjáték.
Először Pocol-ig kellett eljutnom, itt ágazott el az út a Giau fele. Eddig a forgalom is viszonylag nagy volt, autók-buszok-motorosok vegyesen. Szembe pedig old timer Citroenek jöttek, jól néztek ki és a hangjuk is fasza volt. Biztos valami találkozójuk volt a környéken. Az elágazástól volt pár száz méter lejtmenet, majd ismét emelkedett. Átlagban 6,6 % volt az emelkedés, a legmeredekebb rész pedig 12%-os volt. Sajnos kompakt hajtómű nélkül vágtam neki a túrának, ezt utólag meg is bántam, mert bizony a 39-es kicsi lánctányér ide nem a legjobb választás.
A panoráma viszont kárpótolt mindenért, az út nagy részén lehetett látni a közeli hegyeket néhol napsütésben, néhol pedig kis felhőkkel borítva. Többször megálltam felfele, hol pihenni, hol fényképezni. Az utolsó 2 km-en elkezdett esni az eső is, fenn a tetőn viszont pont elállt, így nyugodtan tudtam fotózni.
Fenn a hágón már annyira nem volt meleg, 10 fokot mutatott a hőmérő. Felöltözés és lejtmenet, persze csak ésszel, mert nem volt túl meleg se lefele és a felső részen az eső miatt pont annyira volt nedves az út ami a legjobban csúszik. Még így óvatosba se volt túl hosszú idő a gurulás, legalábbis nem tűnt annak. Szerencsésen visszaértem a kempingbe.
Aki szereti az emelkedőket és a szép tájat csak ajánlani tudom neki a környéket. Igazi híres hegyek vannak a Dolomitokban.
[oqeygallery id=7]

Gálosi Gergely