Battle Royal

Battle Royale (2000)

Nemrég mutatták be a mozikban az „Éhezők viadala” című könyvadaptáció második részét – amit ugyan nem láttam és a film alapjául szolgáló regényt sem olvastam, de a hallottak alapján nem volt túl nehéz, hogy egy másik műre asszociáljak. Koushon Takami (Takami Kósun), japán író 1999-ben jelentette meg „Battle Royale” című posztapokaliptikus regényét, melyben egy fiktív ázsiai országban (vélhetően Japánt vette alapul hozzá) gyerekeknek kell életre-halálra harcolniuk a túlélésért egymás ellen, egy „játék” keretein belül. A szabályok szigorúak, ha huszonnégy órán belül nem hal meg senki, akkor mindenkin aktiválják a nyakukra szerelt robbanószerkezetet. A játékosok segítségére szolgáló fegyvereket az „esélyegyenlőség” szellemében véletlenszerűen osztják ki: van, aki gépfegyvert kap, valaki pedig mindössze egy villát. Azt pedig, hogy mennyire kell komolyan venni az egészet, remekül demonstrálja, hogy a negyvenkét diák közül még a játék kezdetét sem éri meg mindegyik…

Most nem akarok belemenni a könyv és a film összehasonlításába, mert itt nem is arról van szó jelenleg – a maga nemében szerintem mindegyik remek, de tény, hogy nagyon sok mindent megváltoztattak. Véleményem szerintem élvezhetőbb, hogy aki olvasta, elvonatkoztat az emlékeitől, mondjuk talán nem is nehéz, hiszen ha valami, akkor a regény brutalitása 100%-ban visszaköszön, így nagyon nincs is idő ezen elmélkedni.

(videó forrás: Youtube)

A véres jelenetek mellett azonban komoly lélektani dráma is a Battle Royale. Rémisztő elgondolkodni azon, hogy vajon mi, illetve a mi osztálytársaink/barátaink hogyan reagálnának egy ilyen abszurd szituációban. Senki nem akar meghalni, de vajon mire lennénk képesek a túlélésért? Egyébként a szereplők is többféleképpen vélekednek erről, több „megoldást” is láthatunk.

A Battle Royale egyébként az egyik legtöbb példányban eladott könyv Japánban, több mint 16 milliárd jenes bevételével pedig nyolcadik legjobban hozó film. Világszerte pozitív kritikákat kapott – Quentin Tarantino egyenesen a kedvencének nevezte, egyébként tényleg megemlítendő állomás a filmtörténetben. És bár egyértelmű, hogy nem illik bele az amerikai mozis profilba, a befejezése némileg hollywoodira sikerült – de ennél többet nem is mondanék. Összefoglalva: nehezen megfogható, szerintem stílusilag besorolhatatlan, egyáltalán nem tipikus, és persze kihagyhatatlan élmény.

(Ősz Dániel ajánlóját olvashattátok)

Amennyiben tetszett a bejegyzés, kérlek lájkold a sportkult.net facebook oldalát jobbra fent a “Tetszik”-re kattintva. Ha csak a cikket szeretnéd, akkor ITT lent kattints a “Tetszik” gombra. Köszönöm!

Gálosi Gergely